Inkább magányos farkas típus vagyok, jól elvagyok magammal, magamban is.

Éppen ezért érhetett utol a jó párkapcsolat, ahol bizony tanulnom kellett a mással való együttélést, és bizony gyakorlatban tapasztalhattam meg: igenis van munka abban, ha másikat szereted. Na abban is, ha téged szeretnek. Persze csak akkor, ha meg is szeretnénk tartani a kapcsolatot, és jól szeretnénk csinálni.

Az elfogadás, az adás mikéntje, hogyanja, mennyisége és sok más tulajdonsága nem biztos, hogy mindenkinek alapból megadatott. Jószándékú szüleink pedig nem biztos, hogy meg tudták tanítani nekünk, hogyan is kezelejük ezt a két alapvető mozzanatot életünkben – lehet ők sem rendelkeztek ezzel a tudással.

Életükkel azonban vagy ilyen, vagy olyan módon taníthatnak minket.

Nekem most a párom szüleivel való közös életet adta fel az élet. Nem, nem lakunk együtt, csak egy házban.

Szinte látom, hogy felszisszentek. Hát igen, én is belecsavarodtam ennek a negatív lehetőségeibe. Féltem olyan dolgoktól, amelyeket csak én feltételeztem magamban. Ráébredtem, jobb ezzel óvatosan bánni, mert nagy teremtő vagyok, és a végén még igazam lesz... J

Szörnyű mélységekben tud lerántani saját elménk, ha hagyjuk.

De a megoldás is a mi kezünkben van, ez a jó hír. Ha időt, energiát fordítunk magunkra, akkor egyre jobban tudatosulunk, átkerül életünk megélésének irányítása a kezünkbe, lehetőségeink felismerése, és sok minden megváltozik.

Én ezt élvezem az összes nehézségével együtt is.

Ha te is ebbe az irányba indulnál, kaput tudok nyitni neked errefelé, az áthaladáson is tudok segíteni, keress bátran... 

Ölelés!!

www.kapunyitogato.com

kép: http://reggelishow.hu/fotopalyazat_images/indul-a-mubalhe-mert-ez-olyan-rossz-aaaaa/

" - Anya, egy úr keresett, megtalálta a táskádat egy parkban....., de most rohanok, midnent megírtam levélben, nézd meg! - csicseregte a lányom a telefonba
  - Ah, az nem lehet, mert az enyém a kocsiban van. - hangzott nyugotd hangomon a válaszom."
Majd szép lassan analitikus emém munkába fogott....

Csöpögő fürdőruhában, nap illattával álltam a Lukács fürdőben a szekrényem mellett. Családot akartuk csak felhívni: "mégis engedjék ki a kutyust, mi még dorbézolunk, napozás, fürdé után megyünk még vacsizni is. Későn érünk haza." (ez mondjuk igaz is lett...)

A fura az volt, hogy 16 hívást jelzett a telefonom. Jobban megnéztem, és elsőre riasztó volt, hogy lányom Skóciából is hívott, telefonon, tehát időt, pénzt nem sajnált a hívásra, így azonnal hívtam, és a fenn olvasható villám beszélgetést követően elmém szép lassan visszatért szabadságáról, és gyors ütemben feldolgozott info morzsákból arra jutottam, hogy biz'a gond lehet, ha a kocsiból kikerült a táskám. Akkor ellopták, vagy jobb estben csak feltörték a parkolóban.

Megnéztem ki hívott a legtöbbször, és visszahívtam. Koós Mátéval volt szerencsém megismerkedni, aki párjával sétá közben egy kiborított táskára lettek figyelemesek. Mivel színe, tartalma stimmelt elbúcsúztamtőle, és öltözésbe kezdtünk, kocsiellenőrzésre indultunk.  

Hálát adtam az égnek, hogy a péntárcám, bankártyáim nálam voltak, és Máté rövid leírása alapján minden fontos megvan a táskámban.
Addigra azt is megértettem, miért keresetek annyian: Máté a facebookon megkeresett, és a talált rokonokat, ismerősöket felhívta: tudják-e hol vagyok, mert nem ér el.
Na, ha a táskám megvan, de ilyen helyen, ilyen állapotban van, és én sem vagyok elérhető, akkor baj lehet, így szépen kerekedett egy kisebb pánik.

Minket ez az időszak nem érintett, halálos nyugalomban tervezgettünk, napoztunk, fürcsiztünk a Lukács fürdőben. - miután többórás masszázson is voltunk, Kánaán hangulat uralkodott rajtunk - több hetes nagyon megerőltető munka után élvezkedtünk -- számunkra természetesen módon - telefon nélkül :)
Az ominózus kutyás telefon előtt épp a vacsi tervezésénél tartottunk, mert kezdtünk megéhezni.

Felöltözve, nyári kis strand öltözékben siettünk ki az autóhoz, melynek csomagtartóját már messzebbről láttuk - megkönnyebültünk, az autó megvan, már csak az állapota a kérdéses.
Az autót csukva, "sértetlenü" de nyitott állapotban találtuk. Csak a csomagtartóba néztünk be (hasznos a sok helyszanelő sorozat), hogy lássuk, tényleg az én táskámról van-e szó. Na igen, nem volt ott.
Itt szeretném megjegyezni, hogy szinte soha nem hagyom benn, pont az ilyen esetekre gondolva - gyermekeim szerint mániákusn felügyelem ezeket a dolgokat. :) De ma nem volt kedvem a strandszekrénybe betuszakolni szegénykét....

Többszöri körbejárás után vettük észre, hogy a vezető oldali ajtó zárja némileg megnagyobbodott. Azaz itt nyitották fel, valószínűleg ezzel semlegesítve a riasztót is. Rendes tolvajunk a személyes okmányaimat az utas ülésen hagyományozta, ne kelljen már utána járnom oly sokat. Ezt hálásan köszönöm, tudjuk hogy ez 1-2 hónapos meló lett volna.

Rendőrséget értesítettük, majd vártuk őket. Most már azt is tudom, hogy hol van a Elvis park. Ott 'dekkoltunk' egy ideig.

Hál'Istennek, páromat elküldtem vízért, nehogy szomjan halljunk. Itt még fél7 magasságában nem jutott eszembe, hogy az ennivalót is most kellene beszerezni, - és ez a mozzanat aznap éjjelig még többször eszembe jutott.

A szomszéd autóban egy igen rendesnek bizonyult fiatal férfi ücsörgött, aki segített infokkal (is) nekünk, megosztotta velem mandulás szeletét - amit a nagyon éhes vagyok kijelentésemre ajánlott fel. Jót beszélgettünk, , ezer köszönet neki mindenért:)

Az arra járó rendőautót leintettük - hééé itt vagyunk, mi már nagyon várjuk őket - de ők nem a mi rendőreink voltk. Pedig még a melelttünk lévőparkolóhelyet is tartottunk nekik, a peremen ücsörögve - tiszta csöves képet adva magunkról :)

Aztán jött egy kissé rozoga jármű, amit nem engedtünk beparkolni - na az volt a helyszínelők autója. :) Egye-fene, mégis beállhattak :))))

Meg kell jegyeznem hogy eme blog beírás pláne azért keletkezett, mert aznap több nagyon jó, érdekes emberrel sikerült megismerkednünk. Kell, hogy tudjatok róla, ne csak a rémhírekek kapjanak szárnyra...
Nekik pedig ezúton szeretnék mégegyszer hálás köszönetet mondani.

A két helyszínelő rendőrt is ide értem. Legyen a nevük a valóság miatt mondjuk Félhelyes István, és Földi András.
Én a papír részlegre kerültem (azaz beültem az irodaként működő autóba), Csaran pedig a másik technikussal szemlézett - remélhetőleg nem volt sokat láb alatt :)

István rendőr negyedóra után rámnézett, és részvétteljen elárulta, hogy kb 23h előtt nem szabadulunk innen. 3 percet tévedett. Hát jó, gondoltam - ám pocakom savtermelése ettől még nem állt le. :) Éhes voltam, az viszont nagyon. 

Jókat beszélgettünk munkája közben. Többek között megérdeklődtem, hol is van a nagy dzsipjük, a kiváló eszközparkjuk, és a csuda labor.... Jót mosolygott, majd pár szóval velősen körülírta mai rendőrségünk helyezetét - na ezt most nem idézném ide be, - de azonnali megértés adott - mondjuk az autójukkal ez a megértés már megérkezett, erre inkább most csak ráerősített. 
Alapos jó munkát végeztek, és stílusukkal, emberségességükkel segítették, könnyítették helyzetünk feldolgozását.

Egy idő után végre takarót kivehettem a kocsi csomagtartójából (üzenem a gyerekeimnek, hogy igen hasznos, hogy ott volt :)), és onnantól teljesen úgy néztem ki, mint egy jó katasztrófa film főszereplője - ugyanis a film vége vagy eleje felé, rövidebb-hosszabb ideig az ő vállukon mindig van takaró. A hajam félvizes állapota is teljesen illett a képbe. Zseniális alakítást nyújtottam. :)

A legszórakoztatóbb az újlenyomat vétel és az utána következő kesztyűfelhízás volt - persze sikerült szőkén megoldanom. A kesztyűt azért kaptuk, hogy ne koszoljuk össze magunkat, amíg haza nem érünk. Jó ötelet.
Mivel nem sikerült elsőre 5 újjamat 5 kesztyűalagútba berakni, segítségemre siettem, és a koszos (még kesztyűborítás nélküli) újjaimmal megfogtam kívülről a kesztyűt, és beigazgattam beszorult újjaimat.

1 nevető (ez persze Csaran volt :)) és két mosolygó férfival álltam szemben egy pillanat alatt - hiszen így már a kesztyűm is koszos lett :)
No nem gond, szuperül néztünk ki, és szőke hejszínemet behovatkoztam saját megoldásomra.

23h-kor nyomtatással, és aláírással végeztünk, elindulhattunk Mátéékhoz, felvenni a táskát. A történtek átbeszélése, mozaikok összerakása után teljesen kerek lett a történet. MIndenki megértett mindent, megnyugodtak, mi pedig tovább mosolyogtunk - két nagyon jó embert ismertünk meg. Ez egy ilyen nap volt.
Akik ismeritek őket, tudjátok nélkülem is, hogy értékes barátaitok vannak, mellettük még eltünni sem fogtok tudni, az biztos :)

Kevéssel éjfél után hazaértünk, bevallomhulla fáradtak voltunk, már csak ledőltünk - másnap egész napos betáblázott rendelés várt rám, pihenésre volt szükségem.

Összefoglalva, csütörtökön feltörték a kocsimat, ellopták táskámat, alig valamit vittek el tőlem, és nem vacsizhattam szép helyen, jó hangulatban.

Kárpótolt, hogy aznap a Duna partján nézhettem végig egy ismeretlennel a naplementét; diétáztam, mert csak vizem volt; nem lopták el az autómat; figyelmes tolvajt kaptunk; ügyesis volt kocsifeltörőnk, mert nem okozott nagy kárt az autóban; megtanulhattam, hogy meg a néha alkalom is sok a táska vagy érték autóban való hagyására - akkor is, ha azt nem is látni; újra megtapasztaltam hogy együtt ketten Csarannal a nehezebb helyezeteket is jól átvészeljük, és mosolyogni tudunk akkor, amikor más már talán idegroncsi lenne; és megerősödött az a megingathatatlan hitem, hogy nagyon-nagyon sok jó ember van.
A fókuszt érdemes jól beállítani, és akkor a világ jobb szeletét látod.

Én szeretek így élni, szeretem ezt átadni pacienseimnek, ügyfeleimnek  - bárkinek.

Ölelés.

A legutóbbi vihar késői margójára....

Órákkal hamarabb terveztem haazaindulni, de ... De nem így lett, volt dolgom, szívesen bíbelődtem a tennivalókkal még.

Mire végeztem mindennel ami jól esett, addigra Pestre leszakaadt az ég.

Igazából gyönyörű volt.

Tudom, most többen a plafon felé fordított szemekkel gondoljátok, na ez nem teljesen normális.... Nos ez vagy igaz, vagy nem - mindenesetre én pici gyermekkorom óta szeretem a viharokat, az esőt, a szelet, a természetet, és csodálom erejét.

Nagymamámra - drága csodálatosra - emlékszem, ahogy kiszólogatott a biztos fedezékből, hogy azonnal menjek be az esőből, meg a viharból. Bementem. Az ablakhoz tapadtam. Szerinte ez sem volt biztonságos, de innen már nem mozdultam.
Az új lakhelyünkön, nagyon vidéken, falun, ott már tobzódhattam, ha jött az ítéletidő - már jóval hamarabb éreztem az illatát, mint a többiek, és beleszerettem végképp, visszavonhatatlanul, mai napig is. Ilyen egy igazi szerelem.

Szóval elindultam tegnap, leblattyogtam aznapi munkám helyszínének földszintjére, ahol sok-sok ember állt, és várt. Nem nagyon értettem mire, és miért így. Nekem, ha úgy döntök, hogy nem indulok el még, logikus lett volna, az, hogy a székben, kényelmesebben váromki a végét, ami amúgy láthatólag még jóval odébb volt. Biztos nem álltam volna kényelmetlenül hosszú időn át csak úgy. De ez az én logikám, kényelmes szempontokkal tűzdelve.

Az aulából azonban senki nem ment ki - a víz viszont jött már befelé.
Hősies érzés volt határozott léptekkel elmenni mindenki mellett, és kimenni a szakadó esőbe. Itt még csak bokáig ért a víz - de ez is meglepett. Esernyőm, kabátom persze nem volt, még egy árva pulcsim sem. Pár méterrel odébb, már lábszárközépig érő vízben lehetett térdemeléses szökkenésekkel haladni tova. (lányom annak szurkol azóta is, hogy ezt valami térfigyelővel rögzítették, és boldog pillanatokat okoztam eme mozdulatsorokkal többeknek. Hát, ha látta ezt valaki hátulról, biztos igaza lehet.)

Megint pár méterrel odébb már komolyan nagy volt a víz, és sajna már földes, koszos is - itt azért a boldog pillanatok, élvezkedés öröme közé vagyült némi üröm is-, ugyanis eszembe jutott, hogy az egyik új cipőm van rajtam, aminek nem nagyon olvastam a használati leírásában, hogy gumicsizma helyett használandó. Így tudatosítottam ama lehetőséget, hogy ezt a cipőt teljesen bebuktam (ha szomorkodom rajta ha nem, most már ez a helyzet). Egye fene, mit nekem ez az apróság - biztattam magam -, most már úgyis mindegy --- akkor legalább élvezzem tovább a történéseket. Mire a kocsimat elértem, jelentem igazán és szó szerint alaposan bőrig áztam, bőségesen folyt mindenhol a víz belőlem.

Kocsi indult, indultunk tova.Ülésfűtés bekapcsolva, fűtés elindítva. Az első kanyar után autó lassulni kezdett, és láthatóan már nem csak abroncs feléig érő vízzel küzdött éppen, de szépen áthaladtunk ezeken is.

Az úton szerzett tapasztalataim:

Minden nagyobb kereszteződésben leálltak a jelzőlámpák, ezért nagyon szép dugó alakult ki mindenhol. Ez végig az utamon következetesen így volt, A kicsikben múködött, a nagyobbakban nem. Gondolom ennek az egyik oka az összetett architektúrájában kereshető, de ennél jobban nem izgatott ez a szál.
Azt viszont szépen lehetett követni, hogy türelmesek voltak autóstársaim. Egyetlen egyszer láttam dudáló, integető vezető kollegát, nála azt éreztem, amúgy sem volt jó napja, és egész egyszerűen ez már nem fért bele. A többi emberke vette a lapot, itt most csak a türelem maradt, mint megoldás, és araszolgattunk ide oda, sok esetben segítve egymást, kiengedve a beszorultakat. Jó volt látni, érezni, tudni ezt. Jó tesztnek sikeredett.

Én személy szerint minden telefont el tudtam intézni útközben, és még saját gondolataimra, magamra is maradt sok időm. Hátha más is kitudta használni az időt a kocsijában magára, embertársaira. Az biztos, egy új élménnyel lettünk gazdagabbak mindannyian.

Mert ugye azt tudjuk, hogy ha történik valami velünk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük azt meg, hogyan dolgozzuk fel, hogyan értelmezzük.
Az eset ha már történik, úgyis megtörténik.
Figyelni lehet a ránk gyakorolt hatását, és lehet morfondírozni az okokon, azon, hogy hogyan is tudunk a jelenben lenni éppen akkor (is) stb...
Lesarkítva azt szoktam modnani, hogy vagy élvezed vagy sem. 

Nekem tegnap élvezhető szelete jutott a történteknek.

Ezért én az előbbi mellett döntöttem. 

Élveztem, és csodáltam erejét, hiszen pár perc alatt leállított egy nagyvárost, figyelmeztetve ezzel arra is az ember fiait, hogy nehogy elfelejtsék, hogy a természet nagy úr.

Élveztem, kimosta a várost, talán tanítását páran vagy már többen is megértették, és tudják hasznosítani.

Élveztem csak úgy a saját örömömre :)

(kép: varkapu.info)

Reggeli ebéd, vacsora a ligetes, zizegő fák közt, teraszon, majd hintaágyban pihi.

Ez az ellensúly, a költözés terheivel szemben. Erről majd még írok, most másfelé kalandozok el, de egy régebbi bejegyzésem után jobb, ha megírom, nagyon jól vagyok, semmi izgalom...

Amikor végre elfogadtam, és bele is nyugodtam, és végleg el tudtam engedni a kis lakásomat, a volt otthonunkat, akkor minden újult lendületet kapott.

Igen, energiát követelt, hogy a jelenben maradjak minél többet, és bizony én néha kizökkenek.
Ennyi, nagyon jó.
Itt tartok.
Örülök neki, hogy már itt tartok, számomra öröm minden pillanat, amit tudatosan meg tudok élni. Jó látni, érzékelni saját fejlődésem.

Elgondolkodtató sorok ezek számomra.

Jobbára mások fejlődési lépéseit, örömeit, tudatosulásait figyelem, és lelkesedem minden előre jutásért. Most magamról van szó, majdnem önzőségnek hangzik számomra, hogy magamat figyelve örömmel tölt el saját fejlődésem.

Erről eszembe jutott egy történet...

Régen, egy új munkahelyen együtt dolgoztam egy férfi kollegával. Erőteljes, harcias kiállású, magabiztos volt. Hónapokig nem bírtam őt, mert számomra nagyképűnek, és erőszakosnak hatott. Nehezen viseltem közös munkáinkat, pedig ő kifejezetten kereste társaságom.

Ahogy értem, haladtam előre magammal, úgy jöttem szépen rá, hogy ő magával teljesen jól van, köszöni. Én viszont nem. Önbizalom hiányomat, bizonytalanságomat tükrözte vissza rám.

A megértés újabb megfigyeléseket hozott, nagyon jó kiindulási pontot jelentett vele kapcsolatos problémám elemzése, vizsgálgatása, és ahogy fejlődgettem, telt-múlt az idő, egyre jobb lett a kapcsoltunk megkedveltem.

Mi is történt?  Magammal is jobb lett a kapcsolatom, megértéseim, felismeréseim lettek, kivetítéseim visszaszedegettem....

Tökéletesen lehetett követni, a tükör törvényének működését.

Nagy segítség volt számomra, hálával szoktam erre az időszakra (is) gondolni.

Szóval, nem minden erőszakosnak tűnő ember erőszakos.

De minden, ami zavar téged, engem másokban, az benned, bennem nincs rendben, rólad, rólam szól valamilyenképpen. Tehát kis odafigyeléssel megtudhatjuk, mivel is van dolgunk.

Csak szépen csendben kell maradnunk egy kis időre legalább, és befelé fordulni, ráérezni, mik is ezek igazán.

Ha foglalkoztat „a mivel van dolgom”, és mi is a dolgom kérdésköre, és a nyomozásban segítséget kérnél, keress nyugodtan, nyomozzunk együtt. J

Ölelés.

kép: Igenyesferfi.hu

Reggeli ebéd, vacsora a ligetes, zizegő fák közt, teraszon, majd hintaágyban pihi.

Ilyen hétvégénk volt.

Hatalmas reggeli után, pakolgatás az új hatalmas gardróbomban, és hatalmas hálaadás jólétemért.

Délelőtt kezelés, sürgős eset, hársfa szüret délben, délután bodza szedés, és este szörpikészítés.

Ebédet elém rakják, nem is lenne időm mikor megcsinálni.

Első mosások elindítása, ruhák kikutatása – izgalmas kereső, nyomozós játék – melyik dobozban mi van. (a dobozon csak annyi, Zsuzsa nyári ruhák)

Tulajdonképpen elkapott az újítás láza, az új létrehozása, a lehetőségek tárházát látom magam előtt, újra tervezhetek mindent, sok minden csak a kerativitásomon múlik most.

Rendelőmet is átrendeztem, pedig évekig azt gondoltam, máshogy nem is lehetne jobban megcsinálni, és láss csodát, mégis, mégis jobb lett, jobbnak érzem most így.

Nagyon jól érzem magam így, itt, most.

Napsütés, terasz, virágok, fák, nyugalom, harmónia. Szellő, madárcsicsergés, béke.

Ilyen napot kívánok nektek is.

Ölelés.

Az ember leánya azt hinné, hogy bizony már hozzászokott a változásokhoz. Kicsikhez, és nagyokhoz. Hiszen ebből annyi volt már az életében, hogy volt mit tapasztalni, szokni, feldolgozni, megélni.

Ám a maostani az nem csak kilépés a komfortzónából, hanem egy ugrás a semmibe. Nincs biztosítókötél, nincs tudás arról, milyen lesz, hogyan lesz tovább.

Igen, szorongok tőle.
Igen, igyekszem összes meglévő tudatosságommal megéléni, a jelen pillanataiban maradni, de vannak kis töredék pillanatok, amikor rés támad ebben a fene nagy tudatosságomban, és a lelkemig hatol a bizonytalanság GONDolata.
Ez tegnap megtörtént. KIzökkentem magam kis rendjéből, és a jövőtől kezdtem félni, megijedtem, és félelmeim vették át a helyet a jó helyett.

FIgyeltem magam, amíg csak ura voltam a helyzetnek, aztán nem maradt más számomra, mint a sírás. A feszültség kiengedése, lecsapolása, ahol előtörhetett sok-sok olyan aggódás, melyet idáig logikai úton próbáltam csak meg kezelni. Ugyanis érzelmileg nem tudtam jó megélést nekik. 
Rég éltem meg ilyen rezgésszint zuhanást, de régről ismerős volt a szivet markoló TUDÁSnak hitt GONDolat sor.

Igen, igyekeztem visszahozni magam, emelni magam de ugyanakkor valahol hátul TUDTAM, hogy ez a mélység is kell, ez is része az életnek, nem tudok mindig (még) JÓL LENNI. Az összes eddigi változás is kevés volt ahhoz, hogy e nélkül a lelkig hatoló rés megélése nélkül ugorjak most a SEMMIbe. 

Egységből töredék lettem, cserébe a kifelé vezető úton (is) megtapasztalhattam, hogy milyen csodás az ÉLET.
Szeretve vagyok magam, és mások által, nem is vagyok védőháló nélkül, hiszen szeretetük, önszeretetem védőhálót fon körém, és igen, bátran ugorhatok. 

MEG TUDOM TARTANI MAGAM. Ez csak egy biztonsági ugrás, mely tapasztalása közben ismét erősebb, bölcsebb leszek majd. No és rengetek tapasztalással több :)

Hajrá változás, hajrá önszeretet, hajrá tudatosulás, hajrá ÉLET! Jövök megint, itt vagyok, költözöm!!!