Az ember leánya azt hinné, hogy bizony már hozzászokott a változásokhoz. Kicsikhez, és nagyokhoz. Hiszen ebből annyi volt már az életében, hogy volt mit tapasztalni, szokni, feldolgozni, megélni.

Ám a maostani az nem csak kilépés a komfortzónából, hanem egy ugrás a semmibe. Nincs biztosítókötél, nincs tudás arról, milyen lesz, hogyan lesz tovább.

Igen, szorongok tőle.
Igen, igyekszem összes meglévő tudatosságommal megéléni, a jelen pillanataiban maradni, de vannak kis töredék pillanatok, amikor rés támad ebben a fene nagy tudatosságomban, és a lelkemig hatol a bizonytalanság GONDolata.
Ez tegnap megtörtént. KIzökkentem magam kis rendjéből, és a jövőtől kezdtem félni, megijedtem, és félelmeim vették át a helyet a jó helyett.

FIgyeltem magam, amíg csak ura voltam a helyzetnek, aztán nem maradt más számomra, mint a sírás. A feszültség kiengedése, lecsapolása, ahol előtörhetett sok-sok olyan aggódás, melyet idáig logikai úton próbáltam csak meg kezelni. Ugyanis érzelmileg nem tudtam jó megélést nekik. 
Rég éltem meg ilyen rezgésszint zuhanást, de régről ismerős volt a szivet markoló TUDÁSnak hitt GONDolat sor.

Igen, igyekeztem visszahozni magam, emelni magam de ugyanakkor valahol hátul TUDTAM, hogy ez a mélység is kell, ez is része az életnek, nem tudok mindig (még) JÓL LENNI. Az összes eddigi változás is kevés volt ahhoz, hogy e nélkül a lelkig hatoló rés megélése nélkül ugorjak most a SEMMIbe. 

Egységből töredék lettem, cserébe a kifelé vezető úton (is) megtapasztalhattam, hogy milyen csodás az ÉLET.
Szeretve vagyok magam, és mások által, nem is vagyok védőháló nélkül, hiszen szeretetük, önszeretetem védőhálót fon körém, és igen, bátran ugorhatok. 

MEG TUDOM TARTANI MAGAM. Ez csak egy biztonsági ugrás, mely tapasztalása közben ismét erősebb, bölcsebb leszek majd. No és rengetek tapasztalással több :)

Hajrá változás, hajrá önszeretet, hajrá tudatosulás, hajrá ÉLET! Jövök megint, itt vagyok, költözöm!!!